Életút-Interjú

avagy Sanyi bácsi meséi, 3. rész

Indulás az élet útján

Sok-sok emlék fűződik a Marosleléhez, melyet még máig is Sanyi bácsi felkeres. Maroslele csendes kis falu, Szegedhez nem messze, a Tisza túloldalán van, Tápéhoz 11 km. Valamikor a Csanádi püspök uradalma lévén, nevét onnan kaphatta. Abban az időben Csanád és Csongrád megye külön vármegye volt. A Csanádi püspöki uradalomnak két majorja, Dezső és Sándor major volt.

Az iskolai szünetben Sanyi bácsi püspöki uradalomban dolgozott, először napszámos, majd béresként, sokszor felnőttként kezelték. Lent, kendert gyomlált, ricinust vetett, cukorrépát egyelt. Amikor ősszel beérett a cukorrépa, azt felszedték és lóréval szállították be a makói állomásra (a lóré lóval vontatott vasúti jármű). A cukorrépa-szedés, ami kora reggeltől késő estig tartott a fiatal gyermeknek nem volt könnyű, azért kibírta és sohasem panaszkodott. A püspöki uradalomnak rendezett almáskertje, szőlőskertje volt, ott is dolgozott Sanyi bácsi. A munkát csőszök felügyelték, akiktől rettentően féltek, mert ha kicsit lazsált valaki, vagy reggel a munkából elkésett, bottal verték, a munkafegyelem az szigorú volt. E kis könyvből, az interjúból, ahogy az kitűnik, mégis túl lehetett élni, nem csak a költözködéseket, a bántalmakat, hanem a nehezebb időket is. Napkori, Vajnay, Pálfy, Návay uradalmak és majorok, oda jártak dolgozni a földeáki, szikáncsi, valamint a környékbeli emberek is itt találtak munkalehetőséget, béresként, cselédként, napszámosként dolgozhattak. Sokan szerették a napszámos kategóriát, mivel naponta fizettek, hónapos az volt, aki napszámosként bizonyított és felvették egész hónapra béresnek.

Az idősebbek ökrös szekerek elé fogott bivalyokat, 4 ökröt is hajtottak. Az ökrök és bivalyok nagy terheket elbírtak, a bivalyok irányítása nem ment könnyen, mert akaratosak voltak, főleg, ha meleg volt, cséplés és szántás időszakában. Sokszor, ha megláttak egy tavat, szófogadatlanok voltak. Egyszer, amikor a csordahajtó út mellett lévő kis tavat meglátták, a cséplőgéppel együtt belerohantak a tóba, egy jó órát benne fürödtek. A béresek, akik tovább szerettek volna menni búzát csépelni, hiába követtek el mindent, akkor sem voltak hajlandók szót fogadni, amíg csak nekik jól esett a fürdés, a pihenés. Egyszer, azután talpra álltak, lerázták magukról az iszapot és bivalyerővel kihúzták a nehéz cséplőgépet az ingoványos talajból.

Ahogyan az idő múlott, úgy a gondok is tovább nehezedtek Sanyi bácsira, gyermekfejjel meg kellett ismerni, hogy mi is az igazi élet, a küzdelem, és a nyomor mellett még a második világháború borzalmait is át kellett érezni. Édesapja leszerelt ugyan a katonaságtól, de betegen jött haza, nem tudta irányítani sorsát a családnak, nekik kellett küzdeni, a megélhetést biztosítani a család részére, már akik még nem voltak katonának bevonulva. Most, azért kissé visszatérve az elemi iskolai évekhez, főleg a tanyai iskolai neveléshez, jellemzem, a 30-as évek elején még a tanyai iskolákban hogyan is nézett ki a betűvetés és a tanítás. Egy iskola volt, egy tanterem és két műszak az Algyő Vitéztelepi iskolában, ahol a 8. osztály tanult. A tanfelszerelés egészen könnyű volt, létezett 40 x 50 cm-es palatábla, egyik oldala vonalas, a másik kockás volt. Az íráshoz palavessző és egy kis darabka törlőszivacs, ezt vittek mindig magukkal a tanulók. A dolgozatíráshoz libatoll vagy pulykatoll volt, minden pad közepén kalamáris (tintatartó), abban volt a tinta. Tollbamondást szinte minden nap kellett írni, ezzel ellenőrizték a diák fejlődését. Ahogy az iskolát a tanuló kinőtte, az írófelszerelést továbbadta testvéreinek vagy másoknak! Nem voltak minden esztendőben új és újabb tankönyvek, füzetek, volt azonban Katekizmus, Biblia a kötelező hittan tanuláshoz.


A kép illusztráció (forrás: pixabay.com) (fotó: Ladányi Péter)

Azért a kezdetleges tanítás, tanterem ellenére mégis lettek mérnökök, művészek, orvosok, jó szakemberek. Csodálni lehet a mai tanárokat, hogy egyáltalán fel tudnak készülni egy-egy órára az állandó újabbnál újabb tantervek, követelmények miatt, a diákok és szülők elképzelése, igénye talán nem is ez, mert sok olyan tantárgyat kell tanítani, amire esetleg szükséget nem látnak.

Ha visszatérünk kissé a régi idők elemzésére, szinte látni lehet az elmúlt évek szebbik oldalát is. Sokan el sem tudják képzelni, akik még az ifjúkor gyönyörét élvezik, hogy a kezdetleges tanítás, tanulások mellett, milyen volt az akkori gyermekkor, a fiatalok lelkesedése. Mennyire lehetett mindennek örülni, ami feledtetni tudta a küzdelmes életet, és ez felidézte az igaz baráti szeretetet is az emberben. Az az időszak más volt, mint ma, annak ellenére, hogy játékra, szórakozásra kevés idő tellett, sok volt a munka, alig várták a szülők, hogy vége legyen az iskolai tanítási évnek, máris jöttek az otthoni munkák, a nehéz megpróbáltatások is. Hamar rászorultak a gyermekek a nehéz feladatok megoldására, mégis mennyi örömet találtak a maguk által készített játéknak is, ha volt idő elkészíteni és azzal játszani.


A kép illusztráció (forrás: pixabay.com)

Ne hidd azonban, nem mindenkinek egyformán tárta elé a természet, a sors a nehezebbik oldalát. Mindig is voltak kivételek akár csak a mai világban, akik a bőség kosarából többet meríthettek maguknak, éltek boldogan, lehetőség volt a gondtalan élethez, tanulhattak, szórakozhattak. Ne gondold azért, hogy az akkori ifjúság nem találta volna meg, hogyan kell kiválasztani az élet napos oldalát, hogy nem volt olyan év, amikor valami érdekes ne történt volna, csak a küzdelmes élet a teherviselés, a megrázkódtatás volt mindig a jellemző, voltak érdekes pillanatok is. Ezekről mindig szeret az ember mesélni, ez kacajt idéz elő az ember életében, még akkor is, ha már az évtizedek elrepültek felette. Ezért hát néhányat felsorolok belőle.

(folytatjuk…)

 

(a cikk a Körtvélyes 12., 2019/06-os lapszámában jelent meg [a szerk.])