Életút-Interjú

avagy Sanyi bácsi meséi, 2. rész

Álom, mely valóra válik

Nem az lenne e könyvre a jellemző most, hogy a táj szépségét fesse le. Ha olvasod, abban leld gyönyörűséged! Látnod, érezned kell az 1930-as évektől napjainkig, mennyi változás történik egy család életében, akik sokan voltak és talán szeretetben is éltek, még akkor is, ha néha a sors hozzájuk kegyetlen volt. Jöttek háborúk, rendszerváltások, forradalom, beszolgáltatások, egymás feljelentései, pénzromlás, cserevilág.

Megtapasztalhatod benne a buktatókat, mik még talán ma is léteznek sok ember életében, amiket át lehet és át kell élni, főleg egy sokgyermekes szülők egyik családjának, de találhatsz némi visszatekintést, sok-sok örömmel egészen a századfordulóig.

Tehát a bozótos kertben, amely mellett ez a leányka elmereng, a Sanyi bácsi szokott kertészkedni. Sanyi bácsi, amint a bámészkodó leánykát meglátta, –_megragadva az alkalmat_– elhatározta, hogy egy fiatal leányka, akit sok minden érdekelhet, segít nekem feltárni a sok-sok évtized rejtelmeit.

Ez a tizenéves lányka, gondolataiban elmerengve, melyek ki tudja, merre kalandoztak, míg ő sétálva ballagott felfelé a meredek úton Tinnye központja felé. Ahogy a kert mellett haladt el, biztos az jutott eszébe, néhány napja ezen az ingatlanon még senki sem lakott, a kert is elhanyagolt, pipacs szarkaláb díszítette itt-ott, most meg valaki mintha meg akarná menteni az enyészettől a kertet, a bokrokat.

Ahogy tovább nézelődött, egy idős Bácsira lett figyelmes, akit a kertjében látott szorgoskodni, aki alig látszott ki a cserjék és bokrok közül. Őszült hajáról látszott, hogy pár évtized van már mögötte, és mégis szorgos munkával küzd a holnapért. Az eltelt évtizedek tanulságai, a szorgalmas munka megmaradtak benne emlékként, és ez talán elkíséri őt hosszú útja végéig. A fiatal leányka, a múltra vagy a jövőjére gondolva értékeli a látottakat. Lehet, hogy valaha visszatér emlékezetében élete során, amit lát és még hasznosítja is mindazt, amit látott, tapasztalt. Sok minden eszébe jut egyszerre, és próbálja tagolgatni és rendszerezni azt.


A kép illusztráció (forrás: pixabay.com)

 

Életút?

1930 novemberében, egy Maros menti kicsiny tanyán, ötödik gyermekként született Sanyi bácsi, Püspöklele és Tápérét határán. A tanyához egészen közel volt a Maros folyó, ahol az ártéren sok apró gyermek játszadozott a forró homokban. Szülei 5-6 hold földön gazdálkodtak, egy szép Tápé réti tanyán laktak, a bejárati utat jegenyefák díszítették. A játékos gyermekkornak hamar vége lett. 1934 őszén, egy hűvös reggelen a család Püspökle­­­lére költözött. Illetve tanyára, Kingéc 17. szám alá. Az édesapa kocsiba fogta mindhárom lovát, a kocsiderékba pedig az édesanya, csavarva befektette az apróbb gyermekeit és ezzel elkezdődtek az életút első lépései. A 4 éves gyermek teli izgalmakkal, gondolatokkal kezdte megszokni a tanyát és beletörődni a változtathatatlanba, vissza tud emlékezni és mérlegelni tud egész odáig.

Sanyi bácsi emlékében a Maros melletti kicsiny tanya sokáig emlék maradt, a játszópajtásokkal együtt. Úgy emlékezett a régi szép időkre, mintha meg sem történt volna, csak álom lenne az egész. Mindezeket akkor is úgy gondolta, amikor már kovácsinas lett és elmúltak a gyermekkori szép emlékek. Amikor már Püspöklelén formálta, nyújtotta a fehéren izzó vasat, mint kovácsinas, álmosan. De azért kitartó, erős ifjú kovácsinasként meg tudta csinálni a vasas szakma követelményeit. Az idő rohant tovább, ennek is vége lett. Mikor már mesterré cseperedett, a ranglétrán felfelé haladt, tanult, a fizikai munka könnyebbé vált, az emlékek is egyre távolodtak, hamar ketté kellett választani a mesét a valóságtól az életútban, hidd el, ez nem könnyű.

 

Mese vagy valóság

Amikor tehát a bozótos kert cserjéi között visszatekint az ősz öregember a múltba, előidézi a hosszú évtizedek rejtelmeit, jó és rosszabb tetteit, az út, amit választott, amin haladt hogyan sikeredett. Az mese, hogy minden a jó irányban haladt, tettei szépek voltak az mind ragyogóan sikerült. Az életút az pedig mondhatni egy rejtelmes sziget, mely áttekinthetetlen bárki számára, amíg azt meg nem ismeri. A megismerést Sanyi bácsi korán elkezdte, négyéves alig múlt és már a jövő iránti félelem aggasztotta – úgy emlékezik. Vissza tudott emlékezni és tisztán tudta maga előtt látni a jövő rejtelmeit, mely szomorú szorongást ébresztett benne. Életútja rejtelmei azon a hűvös hajnalon kezdődtek, amikor drága édesanyja Püspöklelére vitte, indulás előtt a kocsiderékba fektette. A félelem mellett halvány reménysugár olykor azért felvillant – hátha nem is lesz oly rémes ez a változás, el kell fogadnunk, tehát meg kellett próbálnunk, ezek már az álom világából a valóságba léptek.


A kép illusztráció (forrás: pixabay.com)

Az első betűvetés a püspöklelei iskolában kezdődött Sanyi bácsi életében, ami igen érdekesnek bizonyult, annál is inkább, mivel abban az időben nem volt óvodai előkészítés, közéleti élet. Voltak azért mégis érdekes pillanatok az iskolában is sok gyermek részére. Az első osztály tehát Lelén kezdődött, a tanító bácsi lánya is odajárt isibe és pont Sanyika mellé került a padban, mi tagadás, a két gyermek fülig szerelmes lett egymásba 6 évesen. Képzelhetitek, már akkor vetélytársak is akadtak, mégpedig a Napkori uradalom főispánjának fia is szemet vetett a göndör hajú tündérkére. Már az első napokon vészes helyzet következett Sanyi bácsi életében, hazafelé rohan az iskolából, templom előtt a sapkáját nem vette le a keresztnél. Maroslelén a templom, az iskola mellett volt, előtte keresztre feszített Jézus és ott meg kellett volna állni, sapkát levenni, keresztet vetni.

Abban az időben az egyháznak nagyobb hatalma volt és a fegyelmet jobban meg tudta tartani. Hittan órák voltak, Katekizmus, Biblia tankönyvekből tanultak az iskolában. Tudni kellett, mik az Angyalok, e szöveget be kellett tanulni, ami máig eszünkbe jut: „Angyalok, lelkek, akiknek értelmük és szabad akaratuk van, de testük nincsen”. A misék meghallgatása vasárnaponként kötelező volt, ha valaki mulasztott, igazolást kellett vinni az iskolába és a leventébe. A levente a katonai előképzést jelentette, amely kötelező volt minden 12 évet betöltött fiúnak. Volt egy kötelező szöveg, amit be kellett magolni: „Mi a levente kötelezettség? Honvédelmi kötelezettség, célja az, hogy a magyar ifjúságot, a magyar hagyományos katonai nevelés útján, a haza védelmére, magasztos feladataira, testben és lélekben előkészítse.”

Tehát a szigorú egyházi fegyelem nem betartása miatt bűnt követett el, aki nem állt meg a templom előtt, a sapkát nem vette le, keresztet nem vetett és ezt a kötelezettségét elmulasztotta. Az nem is lett volna égbekiáltó bűn, hogy ezek elmaradtak, de hát a sors iróniája, hogy a sapkát a szél elsodorta,ami a rohanásban észre sem lett véve. A baj ott kezdődött, hogy az osztálytársak, akik utána jöttek, megtalálták, és (csupa jóindulatból) bevitték az iskolába, átadták a tanító úrnak. Ami a gyermek életében nagy kellemetlenséget okozott.

Másnap, amikor a gyermek a tanterembe lépett, látta, hogy itt valamim bűzlik, nem stimmel, síri csend, érezni lehetett, hogy itt valamilyen probléma lesz, ami kapcsolatos a belépővel. A tanító úr szigorú hangja törte meg végül is a csendet.

– Sándor, tied ez a sapka?
– I-igen – dadogva, reszketve a következményektől a válasz.
– Hol hagytad el?
– Nem tudom.
– A templom előtt nem álltál meg – feleli a tanító úr – és nem vetted le a sapkát, keresztet sem vetettél, ezért büntetésül 25 botütést kapsz. Feküdj a padra!

Ijedtében és a tanító közeledése rettentő félelmet és szégyent idézett elő a gyermek életében. Nem a büntetésektől remegett, hiszen az élettől már addig is kapott elég sok botütést, hanem a szőke tündér és az osztálytársai előtti szégyentől. Várta tehát kétségbe esve, mikor csattan el az első mogyorófa bot a nadrágon. Végtelennek tűntek a másodpercek, amíg elkezdődött a várva-várt pillanat. Úgy tűntek ezek a percek, mintha a csattogások örökké tartanának, a gyermeknek minden eszébe jutott, miért éppen én vagyok ilyen szerencsétlen, nekem kell ezeket átélni, és azt, hogy mások rajtam nevessenek, talán ilyen mással meg sem történhet, ha mégis, nem lehet belőle ekkora cécó. Követtek el már számtalan sok hibát mások is, „mégse ró rájuk az élet bús vezeklést”. Végre, mint a villámcsapás, lesújtott az első csattanás, fájdalom már nem is volt érzékelhető.

Amikor már a 20. botütés is elhangzott, a tanító leánykája (a szőke tündérke) felugrott a padból, felkapta a szoknyáját, a padra Sándor mellé feküdt, üss engem apukám, ne a Sanyikámat, síró hangon ejtette ki szavait, könnyei patakként folytak, aki azt látta volna, nem igaz, hogy nem sajnálta volna. A tanító úr kezében a pálca a levegőben megállt, nem csattogott tovább! Arca elpirult, szégyenében, vagy ki tudja mi zajlott le benne, e pillanatban, hiszen ő is ember és szülő, nem csak tanító! A lényeg a megmentés volt a gyermek részére, ami a további botütés szomorúságától mentette meg, lelke mélyén azért mégis sokáig ott égett továbbra a szégyen, a bú. Az első megrázkódtatás elkísérte hosszú éveken át, mégis hamar a feledés homályába került minden, az iskolát örökre ott hagyta, és az Algyői Vitéztelepi iskolába járt továbbra, ott végezte a 7. osztályt. A 8. osztályt 1944 szeptemberében elkezdte, de októberben az oroszok és a németek harca miatt felszámolták a 8. osztályt és az iskolát. A 8. osztályt már esti tagozaton kellett befejezni.

(folytatjuk…)

 

(a cikk a Körtvélyes 12., 2018/12-es lapszámában jelent meg [a szerk.])